„Akár nagy árat is érdemes érte fizetni” | Interjú dr. Tölgyes-Busz Emesével

Ebben az epizódban Dr. Tölgyes Busz Emesével, jogásszal, oktatási és emberi jogi érdekképviseleti szakértővel beszélgetünk az otthonoktatásról és a családi nevelés kérdéseiről. Szó esik személyes hitbeli útjáról, az otthonoktatással szerzett hazai és nemzetközi tapasztalatairól, valamint arról, milyen lehetőségeket és kihívásokat lát ezen a területen Magyarországon. A beszélgetés betekintést nyújt abba is, hogyan formálhatja az otthonoktatás a családi kapcsolatokat és a gyermekek fejlődését.

---

Kedves hallgatóink, sok szeretettel köszöntök mindenkit a KOMA, vagyis a Keresztény Otthonoktatók Magyarországon műsorában. Engem Szabó Viktornak hívnak, és vendégem dr. Tölgyes-Busz Emese, jogász, oktatási és emberi jogi érdekképviseleti szakértő. Szervusz Emese, köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást.

Szervusz Viktor. Én is nagyon köszönöm, hogy itt lehetek.

Először is arra kérlek, hogy mesélj magadról bármit, amit szeretnél megosztani a hallgatókkal, akár a családodról, munkádról vagy kedvenc időtöltésedről. Át is adom a szót.

Köszönöm. Talán a legfontosabbal kezdem. Egy világi családban nőttem fel, de egész kicsi gyerekkoromtól kerestem valakit, aki úgy gondoltam, hogy minden mögött ott van, mert annyira csodálatos volt, amit így magam körül érzékeltem. A természet, a levelek, a madarak annyira lenyűgözött ez az egész, hogy valahogy úgy tudtam, hogy van mögötte egy alkotó kéz.

És aztán mivel nem volt körülöttem senki, aki Istenről tudott volna vagy akart volna nekem beszélni, ezért ez a keresés lett a fő tevékenységem egyre inkább, ahogy kamaszodtam.

És aztán ez tényleg nagyon a végletekig fokozódott. Nagyon-nagyon kétségbeesetten kerestem már tízévesen, hogy ki az, aki a dolgok mögött van, hogy az szeret-e, vagy valami idegen, aki csak játszik velem, hogy ismer-e engem, vagy csak úgy van.

És aztán így talált meg Isten tényleg nagyon személyesen. Nem egy templomban, nem valami liturgiában, még csak nem is a Biblián keresztül, hanem egy személyes beszélgetésben egy barátommal.

És aztán valahogy személyesen megszólítottam. Akkor már nagyon sok mindent megszólítottam, UFO-kat, különböző mindenféle kitalálmányokat, és úgy voltam vele, hogy nincs már veszíteni valóm. Ha válaszol, akkor az nagyon jó. Ha meg nem, hát akkor megyünk tovább, vagy nem.

És aztán végül is ebből a megszólításból az lett, hogy Isten elkezdett válaszolni. De én azért nem voltam könnyen levehető a lábamról, és mindig megtaláltam, hogy hát ez nem ő volt, hanem a körülmények, meg szóval mindenre volt magyarázatom.

De aztán egy idő után, hát ez a megmagyarázhatatlan része, egy idő után tudtam, hogy az én magyarázataim csak kifogások, és hogy pont az a személy szólongat, meg válaszol, meg beszél velem, akit egész életemben kerestem.

És nagyon boldog voltam, amikor megtudtam a barátomtól, meg akkor már a Bibliából, hogy ő tényleg szeret, hogy ő tényleg van, és igaz az, amit így a teremtésről gondoltam, és így helyre kerültek a dolgok.

Azért ezzel kezdtem, mert egyrészt nekem is ez a legfontosabb az életemben. Azóta így mindent ővele rendezek be, amennyire értem és meg tudom.

És egyébként pedig a keresztény otthonoktatók szervezetéről is azt gondolom, hogy olyanok érdeklődnek, főleg olyanok hallgatják az adásainkat, akiknek ez sokat jelent, vagy talán a legtöbbet. Úgyhogy ezért ezzel kezdtem.

Egyébként tanár voltam, először némettanár, és egy ukrajnai önkéntes év után döntöttem el, hogy jogot fogok tanulni. Akkor az ELTÉ-n elvégeztem a jogot.

Aztán mire ezzel az összessel végeztem, addigra már anyuka is lettem. Férjhez mentem, és megszületett az első fiunk.

És aztán Luxemburgba kerültem jogásznyelvészként a parlamentbe, és utána, miután beláttam, hogy nem tudom a két lovat egyszerre megülni, az anyukalovat és a karrierlovat, legalábbis ebben a fázisában az életünknek, akkor úgy döntöttünk, hogy a férjem veszi át a munkát, ő lesz a meghatározó a munka területén, én pedig otthon a gyerekekkel.

Akkor még két fiunk született pár éven belül, és én igazából azóta otthon voltam velük, amíg kellett, amíg föl nem nőttek nagyjából.

Igen, tulajdonképpen az otthonoktatás kapcsán talán majd ezt külön történetben mondom el, de így három fiúval kerek lett a család.

Köszönöm szépen. Igen, igazából már a második témát, a következő témát is pedzegetted, az otthonoktatást. Beszéljünk picit erről a témáról. Azt javaslom, először is az érdekelne, hogy honnan hallottál róla, és következő, az van fölírva kérdésnek, hogy te magad otthon oktattál-e, de ezek szerint igen. Mesélj picit arról, hogy ez mettől meddig tartott, hogyan nézett ki ez a gyakorlatban, és a szülők hogyan vállaltak ebben részt. Ezt te csináltad, vagy a férjed is segített ebben valamilyen formában?

Illetve azoknak a hallgatóknak, akik számára az otthonoktatás ismeretlen, vagy nincs tapasztalatuk, vagy nincs a környezetükben olyan, aki ezt csinálta volna: mit tudnál mondani arról, hogy hogyan, mennyiben hasonlít ez ahhoz az oktatási formához, amit mondjuk egy állami vagy egyházi iskolában kap az ember, és mennyiben tér el? Hogyan tudnád ezt bemutatni a hallgatóknak?

Igen. Az első kérdés, hogy hogyan találkoztam vele. Ugye én is, mint általában minden gyerek a hetvenes-nyolcvanas években, az állami iskolarendszerben nőttem fel, és nem is volt vele különösebb bajom, vagy hogy mondjam, nem kínlódtam, nem szenvedtem, megálltam a helyem, voltak barátaim. Nem is ismertem mást a rendszeren kívül, tehát igazából úgy elfogadtam, hogy ez van.

Amikor a gyerekeink azonban elkezdtek óvodába meg iskolába járni, akkor ott már sokkal érzékenyebb voltam arra, amikor bántották őket, vagy igazságtalanságok érték őket, vagy egyszerűen csak az fájt, hogy olyan sokat távol vagyok tőlük, nem tudom, hogy mi történik velük igazából, hogy a felnőttek hogyan viselkednek velük.

Néha láttam olyan jeleket, amik nyugtalanítottak, és valahogy nem voltam ebben túlzottan nyugodt.

Hát aztán ilyen helyi megoldásokkal próbáltam minél többet velük lenni. Közel volt az iskola. Ebédszünetben sokszor kihoztam a nagyfiamat, parkba leültünk szendvicsezni, beszélgetni, és akkor visszavittem ebédszünet végén.

De hát ez egyrészt óriási energia volt, ugye akkor már voltak kistesói, meg szervezés, meg ráfordítás, és valahogy éreztem, hogy még így sem tudom azt, amit szeretnék nekik adni.

De hát nyilván nem tud az ember jobb megoldást próbálni, jobb iskolát keresni. Mi is több iskolát kipróbáltunk: közelit, katolikust, távolabbit, ilyen projektszemléletűt. Volt sok próbálkozásunk, de nem éreztem azt, hogy meglenne az igazi.

És akkoriban mi Brüsszelben laktunk, és ott volt egy gyülekezet, egy nemzetközi gyülekezetünk, ahol sok amerikai család meg misszionárius is volt. Ott ismerkedtünk meg egy családdal, akik otthon oktattak.

Fogalmunk se volt, hogy ez mit jelent. Viszont érdekelt, mert azt láttuk, hogy valamiért szabadok arra, hogy egész nap a gyerekeikkel legyenek, legalábbis az egyik szülő. És ez nagyon tetszett.

Elvittek minket a helyi co-opba. Az a csapat volt, ahol ők, akik otthon oktattak, hetente egyszer összegyűltek. Online tananyagot néztek a középiskolások, énekeltek, játszottak a kicsik, és volt rengeteg könyv, volt egy könyvtár tele rengeteg tankönyvvel.

És amikor én megnéztem ezt a könyvtárat, akkor tényleg megdöbbentem azon, hogy milyen csodálatos tananyagok voltak. És mind olyan volt, amit egy szülő mindenféle pedagógiai végzettség nélkül együtt a gyerekekkel tudott végezni, tanulni, vagy a gyerekek önállóan tudtak.

Minden megvolt ahhoz, hogy a szülő kompetens legyen abban, hogy a gyerekeket végigvigye ezeken a tananyagokon.

Aztán amiben meg nem érezte magát kompetensnek, akkor voltak másik szülők, akik kompetensek voltak. Ilyenkor összejöttek a csapatokban, és mindig volt valami jó felügyelet, jó keret, és mégis óriási szabadság volt, hogy ki mit szeret, ki mire fordít több energiát, ki mikor tud a legjobban tanulni a napon belül, mikor mennek el kirándulni, tanulmányi kirándulásra.

Ami az iskolában az osztálykirándulás, csak ugye itt a családdal vagy barátokkal.

Tehát volt egy nagyon jó társaságuk, hasonlóan gondolkozó szülők, hasonló korú, de vegyes korú gyerekek.

Szóval így nekem nagyon megtetszett ez, és úgy éreztem, hogy ez az, amire vágytam, ez az, amit szerettem volna, amit kerestem.

De nem volt bátorságunk meglépni, meg nem is tudtuk, hogy mit kell ehhez csinálni.

Szóval nagyon el voltunk árulva, hogy úgy mondjam, és nem is láttunk senkit, aki európai lévén ezt így csinálta volna, vagy Magyarországon.

Úgyhogy vártunk egy évet, gondolkoztunk, és azt mondtuk, hogy hát lehet, hogy ez nem a mi utunk, bár nagyon jó lenne.

És aztán végül úgy alakult, hogy a következő évben el tudtunk menni az USA-ba, ahova közben ez a család is hazatelepült, akiket ismertünk, és megkérdeztük, hogy tudnak-e abban segíteni, hogy bevezessenek minket ebbe az egész más világba.

És ők nagyon aranyosak voltak. Levelezőlistákba, csoportokba, ilyen iskolákba, ami heti egyszeri összejövetelt jelent, bekapcsoltak minket.

És akkor ott láttuk meg igazából, hogy micsoda óriási lehetőség ez.

Pár szülő összeáll, vagy akár sok. Tehát volt, ahol több száz gyerek volt, volt, ahol csak húsz-harminc gyerek összesen az évfolyamokban.

De mindenhol az volt a jellemző, hogy a szülők hasonló nézeteket vallottak.

Például a legtöbb helyen ilyen csoportban tizennégy éves korig senkinek nem volt telefonja a gyerekek közül. És ez például óriási biztonság volt.

Bármikor elengedtük őket filmet nézni együtt valamelyik családhoz, vagy délutáni partira, vagy ottalvósra is akár, mert tudtuk, hogy hasonlóan gondolkodik minden szülő, és nem lesz senki, aki bármilyen olyan tartalmat mutatna nekik, amivel mi nem értünk egyet.

Szóval igazából azt éltük át, hogy nem is vagyunk magányosak, hanem egy nagyon jó közösséggel és óriási szabadsággal rendelkezünk.

Akár a gyerekek, az én saját gyerekeim egyéniségétől is függően teljesen más irányba tudtam őket vezetni ugyanolyan keretek között.

Úgyhogy hát például, hogyha beülünk egy könyvtárba három gyerekkel, háromféle érdeklődéssel, különböző korosztállyal, de mindenki talált – nyilván segített a könyvtáros is – olyan anyagot, amivel órákig tudták magukat képezni.

Izgalmas volt, érdekes volt.

Hihetetlen, hogy milyen memóriájuk van a gyerekeknek, ha érdekli őket, amit tanulnak.

Úgyhogy ez volt így nekünk az első benyomásunk.

És aztán később Magyarországra visszajöttünk évekkel később, és itt próbáltuk folytatni, ami már egy sokkal nehezebb feladat volt, és egy nehezebb közeg jogilag is, szemléletben is.

Az embereknek a legtöbbje – nem akarok százalékot mondani, de nagyon nagy százalékuk – a szülőknek sem tudja, hogy mi ez, és furcsán néznek rá, aggodalmasak, félelmekkel vannak tele, hogy hogyan működhet ez egyáltalán jól.

És én úgy érzem egy kicsit, mintha így ülnénk egy akváriumban az óceán közepén, és nem hinnénk el, hogy az akváriumon kívül is van élet, miközben csak rajtunk múlna.

Viszont amikor egyszer – vagy akkor ne legyen akvárium, mert ezt nehéz visszacsukni – legyen egy kalitka. Szóval amikor a madár kirepül a kalitkából, és körülnéz a hegyek fölött, akkor már nincs az a madarász, aki visszacsábítaná, hogy jó lesz neked a kalitkában.

Úgyhogy én azt gondolom, hogy ez a kinézés nagyon-nagyon jó lenne, hogy valahogy lehetővé válna, és meg tudnánk mutatni, hogy mi van a szoros iskolai intézményi kereteken túl.

Nem akarok kereteket vagy rácsot mondani, de szóval így az iskolai intézményi kereteken túl, hogy milyen lehetősége van a szülőknek.

Nyilván ez felelősség is, de a szabadság mindig felelősséggel jár.

És azt gondolom, hogyha valamit, akkor ezt érdemes megkockáztatni.

Igen, köszönöm szépen. Igazából pont erről akartam kérdezni, hogy miután hazajöttetek, milyen volt a reakció, de ezt nagyjából elmondtad, és hogy milyen félelmeket, kritikákat fogalmaztak meg. Tudnál mondani néhány ilyen visszatérő példát, amit gyakran hallottatok a környezetetekben, vagy akár családon belül az otthonoktatással kapcsolatban?

Hát szerintem a number one, a nyerő abszolút a szocializáció.

Nekem tanárok is, akikkel beszéltem – ugye nekem is van pedagógusdiplomám, tanítottam is iskolában –, meg a szülők is, akik csak úgy szülőként gondolkoznak ezen.

Az első aggály, ami fölmerül, az általában ez, hogy de hát elmagányosodunk, meg a gyereknek hogy lesz társasága, satöbbi.

Én erre azt tudom mondani őszintén, hogy miután láttam, hogy mennyivel gazdagabb az a szocializációs lehetőség, amit így kapnak, hogy nem csak egy évfolyam, plusz a felnőttek, ugye a tanárok, akikkel találkoznak – ez egy más kategória –, hanem részt vesznek benne a saját szüleik, a másik barátaiknak a szülei, a barátaik, akik nem feltétlenül egyidősek velük, hanem van pici gyerek, kamasz gyerek, akár felnőtt is, aki még így visszajár segíteni, vagy a testvéreit kíséri.

Tehát egy olyan gazdag szocializációs közeg, és mindez biztonságban.

Nem úgy, hogy nem tudjuk, mi történik vele, nem tudjuk, hogy ki az osztálytársa, milyen tanításból, milyen közegből mit fog elé várni.

Vagy akár a tanárok közül is: lehet tízből kilenc tényleg ragyogó, de mondjuk a tizedikkel valahogy nem jön ki, akkor az nagy károkat okozhat. Vagy hát tudjuk, hogy vannak sajnos rossz példák.

Itt a szülő jelen van, itt a szülő választja nagyjából azt a közeget, ahol a gyerek a csoport része lesz.

És ezért én azt mondom, hogy sokkal gazdagabb és sokkal biztonságosabb lehetőség.

Nem beszélve arról, hogy a hét többi napján, amikor nem ilyen tanítási vagy oktatási nap van, akkor is szerveznek rengeteg kirándulást, állatkertlátogatást, vagy csak ilyen pikniket a mező közepén, közös ebédeket.

És ezek mind felszabadult, jó idők.

Közben a szülők tudnak beszélgetni, egymásnak tanácsot adni, a kicsikre megtanulnak vigyázni a nagyok, megtanulnak együtt játszani.

Tehát én azt gondolom, hogy ez egy sokkal gazdagabb lehetőség egy jó értelemben vett szocializációra.

Egy sokkal holisztikusabb megközelítése a szocializációnak.

Abszolút egyetértek.

És tegyük fel, hogy néhányan a hallgatók közül lehet, hogy nem oktatnak otthon, de főleg azok után, amiket elmondtál, tetszik nekik az ötlet. Mit tudnál üzenni nekik? Egyáltalán ma Magyarországon van-e lehetőség? Ha igen, akkor milyen keretek között az otthonoktatás? Ki az, akinek ajánlod? Vannak-e olyan helyzetek, amikor szerinted érdemes végiggondolni, hogy ez a legjobb módszer vagy legjobb hozzáállás? Mit gondolsz erről? Mit üzennél azoknak a hallgatóknak, akikben felkeltetted az érdeklődést?

Magyarországon ez egyelőre nem bevett, vagy hát jelenleg nem tudom, hogy hogyan fognak változni a jogszabályok.

Volt egy nagyon jó időszak a 2010-es években, amikor elkezdtek virágozni ilyen kis tanulócsoportok, magániskolák, tehát ott elindult egy virágzás.

Rengeteg szülő van, aki valamilyen szinten érintett, kipróbálta, benne volt, szerette, tetszett neki, és látta, hogy ez egy jó, működőképes dolog.

Sokan elkezdtek tananyagokat is gyártani, tehát azért léteznek otthonoktató kisgyerekeknek is, nagyobbaknak is tananyagok.

De ennek még egyelőre szűk a palettája.

És én azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy ezt bővítsük, mivel a jogszabályok jelenleg nem engedik – vagy hát nagyon nehezen, nagyon körülményesen és nem megbízhatóan.

Tehát nem lehet azt mondani, hogy ha egy szülő ezt vagy azt megfelelően prezentál, hogy ő ilyen körülmények között, ilyen tervvel, ilyen diplomával, ilyen elképzelésekkel szeretné a gyermekét magántanulóként tanítani.

Már ez nincs is ez a kategória, de mondjuk a lényegét tekintve magántanulóként nem garantált, hogy adnak erre engedélyt.

Vannak utak, vannak elszánt szülők, vannak csoportok.

Én azt gondolom, hogy most Magyarországon az első lépés az lehetne, hogy megtalálni egymást. Megtalálni azokat a szülőket, akiket ez érdekel, akik ebben látnak egy hívást.

Akik azt értették meg, hogy nekik nagyobb felelősségük van, mint egyszerűen csak az iskolába bevinni a gyerekeket, és utána próbálni felmérni, hogy mi történt ott velük, helyre rakni, kiegészíteni, vagy éppen visszacsinálni.

Hanem hogy ennél jóval többet szeretnének.

Én azt gondolom, hogy akinek ez benne van a szívében, az mindenképpen kapcsolódjon olyanokkal, akiknek hasonló gondolataik vannak.

A félelmek is sokkal nagyobbak, hogyha egyedül vagyunk velük, és az ötletek is sokkal gazdagabbak, hogyha nem vagyunk egyedül velük.

Úgyhogy én ezt tudom javasolni először: hogy ilyen közösségek, szülők találják meg egymást.

Én úgy gondolom, hogy praktikus, hogyha helyben is közel vannak, földrajzilag is közel vannak, és úgy találnak egymásra.

Legalább két-három család, hogyha már egymásra talál, akkor ez egy nagyon erős közösség lehet.

És tényleg nem kell több.

Vannak olyan helyek, ahol ennyi család egy nagy családnak megfelel. Ez egy helyi kis csoportnak megfelel.

Úgyhogy én szerintem – és a mi célunk is ugye – hogy próbálunk egy olyan hely lenni, egy olyan felület lenni, ahol megtalálhatják egymást azok, akik szeretnének erről többet gondolkozni, többet tudni, és támogassuk egymást.

A jogszabályváltozás egy lassabb dolog.

Nagyon régóta dolgozunk azon, hogy elérjük a megfelelő személyeket. Többször sikerült, többször változnak a megfelelő személyek személyei, úgyhogy nem egy könnyű feladat.

De rajta vagyunk.

Én azt gondolom, hogyha többen vannak a szülők, akkor előbb-utóbb meg fogják hallani a hangjukat.

Egyetértek. És ugye itt a KOMA csapattal pont az egyik célunk, hogy ezt elősegítsük, hogy arcot adjunk ennek a kis közösségnek, azoknak a szülőknek, akik talán otthon, a szobájuk mélyén elgondolkodtak, hogy van-e jobb út, van-e más út. És őket segíteni egymással összekapcsolni és közösséget építeni, lehetőleg fizikai módon is. Bár erre ugye picit nehéz, hiszen te is és én is most egy más országban vagyunk, de ez a cél, és szeretnénk efelé közösen lépéseket tenni.

Köszönöm szépen, Emese, azt, hogy meséltél a tapasztalataidról.

Még csak egy kérdésem lenne, vagy egy kérdéscsoportom: ha újrakezdhetnéd az életedet, akkor ugyanezt az utat választanád-e? Van-e valami, amit mai fejjel másképp csinálnál? És végül pedig összességében szerinted mi volt az, ami a legnagyobb előnye volt annak, hogy otthon oktattad a gyermekeidet?

Sok mindent másképp csinálnék.

Nagyon jó lenne, ha újrakezdhetném, de ennek nincs meg a lehetősége.

Amit viszont semmi pénzért nem adnék, és nem csinálnék másképp, az az, hogy otthon tanítottam a gyerekeket. És tényleg azt mondom, hogy akár nagy árat is érdemes érte fizetni.

Hihetetlen, hogy milyen kincsek. Hihetetlen, hogy milyen mélyen meg lehet őket ismerni és szeretni.

És az enyémek már felnőttek, de felnőtt korra is megmarad ez a mély, szeretetteljes, bizalmas viszony, amiben benne vannak azok az apró pillanatok, amiket én is próbáltam naplót írni mindig.

De amikor a homokozóba, a játszótérre menteni kell, nem tudom, milyen helyzetek vannak, akkor az ember csak próbálja megjegyezni ezeket a pillanatokat, az elszólásokat, és aztán este leírni, ami még megmaradt a fejében.

De amikor így egész nap lehetőséged van ebben élni, én tényleg úgy érzem, mintha két gyerekkorom lett volna.

Olyan jó volt velük így átélni ezeket.

És a tanulás ugyanez.

Én az iskolában soha nem éltem meg ilyen óriási felfedezési élménynek a tanulást, mint amikor velük tanultam, és ők is.

Hihetetlen, hogy mennyire magával tudja ragadni az embert az a sok érdekesség, az a sok információ, ami, hogyha tényleg te akarod megtudni, mert érdekel, akkor nagyon érdekes.

És így a gyerekekkel belemélyedni.

Rengeteg mindent így felnőttként velük értettem meg, a tananyagból is.

Tehát nem csak az életről, de a tananyagból is.

Úgyhogy én azt mondom, hogy ez az a része, amit tényleg nem bántam meg soha, és azt mondom, hogy tényleg érdemes volt, meg érdemes nagyon nagy árat fizetni ezért.

Kedves Emese, köszönöm szépen, hogy vendégünk voltál, és hogy megosztottad a gondolataidat.

Köszönöm én is.

Kedves hallgatóinknak pedig köszönjük a figyelmet, és reméljük, hogy legközelebb is velünk tartotok. Isten áldjon bennünket, mindenkit. Áldás, békesség!