Tanítsd a neki megfelelő módon… (Péld 22,6)
…de ki, és mire tanítsa az én gyermekemet?
A mai valóság hazánkban az, hogy jellemzően nem csupán a két szülő megy két külön úton és van távol családjától és gyermekeitől heti öt nap, 8-12 órán át, de a gyermekek is ezt teszik – kötelezően távol töltik idejük legmeghatározóbb részét szüleiktől, családjuktól. Ez szinte lehetetlenné teszi a minőségi együttlétet a hétköznapokban.
Sajnos a válások és az így sérülő gyermekek száma nagyon magas, és ez jelentősen gyengíti a következő generációt. A családok felbomlásával kapcsolatos traumák bizonyítottan többek között azt hozzák magukkal, hogy akik elszenvedték egy ‘normális’ keretű család szétesését, azok felnőttként többségükben nem fognak ebben a modellben hinni mint “a” sikeres keretben. Mivel a szemük láttára omlik össze ez a minta, egyre nyitottabban fordulnak majd az interneten egyre erőszakosabban kínált, gyakran hamis alternatívák felé. Ezekben keresik azt az ideális egységet és biztonságot, amelyet saját közegükben elveszíteni láttak, és amelynek hiányát maguk is megszenvedték. Mindez törvényszerű lelki folyamatok sorozata. Pedig a legkevésbé sem szeretnénk, hogy gyermekeink a jó keretek helyett a ‘más’, posztmodern keretek között keressék annak reményét, amit a saját családjuk nem tudott megadni.
A másik, amit szintén őszintén nagyító alá kell venni, hogy a gyermekeket csupán jogi keretekkel nem lehet megvédeni a hamis és romboló ideológiáktól, ez csakis belülről lehetséges. Ez csakis belülről lehetséges: szilárd belső meggyőződéssel és olyan erkölcsi fallal, amely bármilyen kihívással szemben megáll. Mert a kormányok, ideológiák, eszközök, hatások változnak. De ha nem tanítjuk meg a gyerekeket önálló, kritikus gondolkodásra, azzal épp azt vesszük el tőlük, amit a legnagyobb kötelességünk lenne adni. Ha gondolkodás helyett kiskorúságban tartjuk őket és az ítélőképességüket, akkor sose lesznek igazán felnőttek.
Sovány és alkalmatlan a mai közoktatásban kínált tananyag az érvelési és vitakészség kialakítására. A kijelentések bemagolása helyett arra kellene tanítani a diákokat, hogy az állításokat értelmesen megvizsgálják, több szempontból körbejárják, és kérdéseket tegyenek fel velük kapcsolatban. A tanári kérdések egyen-megválaszolása helyett a saját, továbbgondoló kérdésekre, a közös válaszkeresésre, építő és tisztességes vitára lenne szükség.
Jó, morálisan és intellektuálisan igényes szövegek közös olvasására és izgalmas megvitatására… Mennyi ilyen kincs hever a fiókokban érintetlenül! Helyette a tudományosan megkérdőjelezett elméleteket az egyszerűség kedvéért tényként tanítjuk, és ha valaki mégis elég igényes, és rábukkan olyan tényekre, amik megcáfolják a tényként tálalt rejtett ideológiákat, akkor elmarasztalják. Zavaró. Miért nem tűnik fel senkinek, hogy a tudományos kérdésfeltevést, a tények és elméletek közti különbséget nemhogy nem tanítja, de messze elkerüli még érintését is a mai tananyag-kínálat?
Legalább a tudományban tanítsuk ezeket a különbségeket, ez nem hit, ez egyszerűen tudományos igényesség! De nem. Ne gondolkodjanak. Ne érveljenek. Miért? Csak mert egyszerűbb? Nincs idő vitára? Nincs, mert az emberölő tesztekre embertelen tényeket vagy annak eladott véleményeket kell magolni. Így lesznek igazán kiszolgáltatottak a gyerekek! Nem elég kerítést állítani, mert a hamis ideológia nem fog a kapunál megállni.
Különösen a mai világban, ahol tudvalevően már az általános iskolák is tehetetlenül állnak az internet kontrollálatlan befolyásával szemben, ami a gyermekek egymás közt megosztott vagy máshonnan érkező és szinte bárhol elérhető tartalmak befolyását illeti.
Meggyőződésünk, és erre számos élő példát látunk és élünk meg magunk is, hogy egyedül a kapcsolati alapon, példával átadott és életben tanított jó erkölcsök bírnak megtartó erővel, valamint a kritikus, érvelni tudó, stabil és helyes morális alapokon felépített belső szilárd jellemen álló egész személyiség képes ellenállni a hamisnak. Ahogy a hamis pénzt is az ismeri fel, aki jól ismeri a valódit.
Ez a két dolog védőügyvédként áll az oktatás és az otthonoktatás szabadsága mellett, mint ahogy Alkotmányunk és az alapjául szolgáló nemzetközi jogszabályok is ezt szolgálják.
Az oktatáshoz való jog része az is, hogy a szülők – saját, jól ismert és szeretett gyermekük legjobb érdekét szem előtt tartva – dönthessenek úgy: gyermeküket nem küldik napi 8 vagy akár több órára a családtól távol, számukra ismeretlen és nehezen ellenőrizhető környezetbe. Ehelyett választhassanak olyan alternatív oktatási formát, amely összhangban áll erkölcsi, hitbeli és etikai meggyőződésükkel, személyre szabott tanulást biztosít, kisebb közösségben, magas szakmai színvonal mellett, ugyanakkor szabadabb keretek között. Mindezt úgy, hogy erre Magyarország Alaptörvénye kifejezett jogot biztosít számukra.
Ennek a lehetőségnek felelősségteljes biztosítása lehetővé tenné egyrészt a legnagyobb űr – a szülőkkel töltött minőségi idő – kitöltését, a család mélyebb és összetartóbb közösséggé formálódását, és a szülői örökség – akár családi üzlet, akár gazdaság, akár más tudásanyag vagy szemléletmód, stb. – gyakorlati és magas szintű átadását.
De ami legalább ennyire fontos (lenne), hogy maguk a szülők ébredjenek rá arra, hogy az, amibe már annyira beleszoktak, és ami olyan természetes, ha sokszor fejfájást és lekiismeret-furdalást okoz is, és aminél a legtöbben nem mernek jobbra gondolni, nem jó. Nem ezt akarjuk adni a gyermekünknek.
Fel kell ébredni, és rájönni, hogy szülőként sokkal nagyobb a felelőssége mindenkinek, és sokkal hatalmasabbak a lehetőségei arra, hogy a gyermekét gondolkozó, látó, érző, és kompetens emberré nevelje a saját jó értékei szerint, minthogy csak abban gondolkozzon, hogy melyik iskolát válassza a gépezeten belül…
Ez az álmom. És talán itt és most ez nem kisebb, mint Martin Luther Kingé ott és annak idején.
Látom, ahogy a szülők ott vannak a gyerekeiknek, ahogy csoportokba szerveződnek a legjobb értékek mentén, mert többet akarnak és tudnak adni a gyermekeiknek, mint a padban elveszés idegen felnőttek és kortársak közt…ahol a gyerekek nyíltan és odaadóan tudnak a kicsikhez, a kortársakhoz, a felnőttekhez, az idősekhez, a hivatalnokokhoz fordulni, és nem jönnek zavarba, ha kikerülnek a mesterséges iskolai közegből… akik tele vannak ötletekkel, és le tudják azokat bontani a megvalósítás lépéseihez… Álomnak tűnik?
Akkor a felébredés első lépéseként nyissuk ki a szemünket, és nézzünk oda, ahol ezt valóságként élik meg évtizedek óta. Nézzük, és lépjünk túl a sóvárgáson. Legyünk mi azok, akik mernek álmodni és merik az álmukat megvalósítani!
Mert a legfontosabbról van szó: a gyermekeinkről. És az unokáinkról. És azokról, akik még generációkkal később is hálával fognak emlékezni azokra, akik ki mertek lépni a dobozból.
Vagyunk egy páran. Sokan már nem Magyarországon, mert ellehetetlenítették az ittmaradásukat, vagy csak jobbnak látták olyan országba menni, ahol legalább minimális szabadságot adnak a szülőknek. Akik pedig itt maradtunk, többnyire láthatatlanul dolgozunk a gyermekek és a családok védelméért.
De nem vagyunk elegen. Elég sokan elég nagy változást hozhatnánk. Álmodjunk, akarjunk, tegyünk!
Ha már emlegettem, egy MLK idézettel zárom soraimat:
„Az életünk azon a napon kezd véget érni, amikor elhallgatunk azokról a dolgokról, amelyek számítanak.” (Martin Luther King Jr.)
Jegyzetek
Borítókép: Willem Drost: Az ifjú Timóteus és nagyanyja, Loisz (1650–1654) (Forrás: Wikimedia)
