A Szentírás szerint van-e szerepe az apáknak a gyereknevelésben? Ha igen, ez pontosan mit takar? Továbbá, mi köze van mindennek az első emberpárhoz? Ebben a cikkben ezeket a kérdéseket vizsgáljuk meg a Biblia tükrében.

Ádám bűne

Miután Isten megteremtette Ádámot, és elhelyezte az Éden kertjében, megparancsolta neki, hogy ne egyen a jó és rossz tudásának fájáról (1 Mózes 2,17). Később Éva, akit segítőtársként adott Ádám mellé, a kígyó csábításának engedve evett a fa gyümölcséből, és a vele lévő férjének is adott (1 Mózes 3,6).

Érdekes módon az Újszövetség erre az esetre úgy hivatkozik, mint “Ádám bűne” (pl. Róma 5,14), noha ő csak Éva után evett a gyümölcsből. Természetesen tudjuk, hogy Éva is vétkezett, mivel Istentől ő is büntetést kapott, de az Isten elleni lázadást a Biblia mégsem az ő nevéhez kapcsolja, hanem Ádáméhoz.

Ezt a jelenséget teológusok különféleképpen magyarázzák, de az egyik legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy a bűneset során azért Ádám vétett, mert Isten Ádámnak adta a parancsot (mielőtt még Évát megteremtette volna). Úgy is mondhatjuk, hogy:

Isten attól kéri számon a parancs teljesítését, akinek a parancsot adja.

Az apák feladata

Az Újszövetségben Pál apostol az efezusi gyülekezetnek írt levelében többek között a keresztény apáknak is konkrét parancsot ad, amikor azt mondja nekik:

“Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel.” (Ef 6,4)

Ha Ádám esetében Isten attól kérte számon a parancs teljesítését, akinek adta, akkor Pál szavaira nekünk, keresztény apáknak, különösen fontos odafigyelnünk. Ugyanis ez azt jelenti, hogy a gyermeknevelés felelősségét Isten elsősorban rajtunk, apákon fogja számonkérni, még akkor is, hogyha ezt a gyakorlatban nem mi végezzük. Isten szemében személy szerint felelősek vagyunk azért, hogy a gyermekeinket kik és mire tanítják – legyen szó a feleségünkről, a tanáraikról, az osztálytársaikról vagy a testvéreikről.

De vajon nem igazságtalan ez Isten részéről? Hiszen a legtöbb esetben mi, apák keményen dolgozunk azért, hogy gondoskodni tudjunk családunk fizikai szükségeiről. Miért kéri számon Isten azt, hogy mi történik a gyerekeinkkel akkor, amikor nem is tudunk fizikailag jelen lenni az életükben? Másrészt pedig minket nem így neveltek, sőt még a gyülekezetben sem ezt tanítják. Ráadásul ki tudja, lehet, hogy Pál ezt nem is minden apának mondta, hanem csak az efezusi gyülekezet tagjainak, nem?

Szabadok vagyunk arra, hogy ilyen, vagy ehhez hasonló indokokkal reagáljunk Pál apostol szavaira. A kérdés, hogy lesz-e bátorságunk ahhoz, hogy ezeket a kifogásokat az utolsó napon Krisztus ítélőszéke előtt is felhozzuk. Másrészt pedig vegyük észre, hogy amikor így reagálunk Isten Igéjére, lényegében ugyanúgy viselkedünk, mint Ádám. Ugyanis az ő első reakciója is az volt, hogy másra – Évára – hárította a felelősséget. És mi, Ádám utódjaként ugyanúgy hajlamosak vagyunk másokra hárítani a felelősséget: a szüleinkre (mert nem így neveltek), a lelki vezetőinkre (mert nem ezt tanították), vagy éppen Pál apostolra (amiért nem írta bele minden levelébe ugyanezt a parancsolatot).

Nem elég?

De az is lehet, hogy valaki a következő módon érvel: “Pál apostol azt mondja, hogy az apák Isten tanítása szerint neveljék a gyermekeiket. Ezzel teljes mértékben egyetértek, és valóban erre törekszem, amikor együtt vagyok a családommal. Igaz, hogy munka meg iskola mellett nem tudok velük annyi időt tölteni, mint amennyit szeretnék, de amikor erre van lehetőségem, valóban Pál utasítása szerint igyekszem nevelni őket. Ez nem elég?”

Erre a választ könnyebben megértjük az alábbi hasonlattal: tegyük fel, hogy huzamosabb ideig külföldre utazunk, és megkérjük a szomszédunkat, hogy vigyázzon a kertünkben lévő gyümölcsfákra. A szomszédunk minden nap átjön, és néhány órát locsol, kapál, öntözi a palántákat. Viszont amikor elmegy, rendszerint bejönnek a kertbe mindenféle rágcsálók, és rosszindulatú emberek, akik különböző módon kárt tesznek a gyümölcsfákban: letörik az ágakat, leszedik a félérett gyümölcsöt, megrágják a leveleket. Az így okozott kárt a szomszéd mindennap próbálja orvosolni, amíg a kertünkben tartózkodik, de amint kiteszi a lábát, ugyanaz a károkozás ismétlődik meg mindennap.

Amikor visszatérünk, és a szomszédtól számonkérjük, hogy miért van letörve a gyümölcsfák ága, és miért vannak megrágva a levelei, vajon hogyan reagálnák, ha ő erre azt mondaná, hogy “igaz, hogy nem tudtam mindig itt lenni a kertben, de amíg itt voltam, vigyáztam a fákra”?

Vajon nem lett volna jogos elvárni a szomszédunktól, hogy tegyen meg minden tőle telhetőt azért, hogy a gyümölcsfák a távollétében is biztonságban legyenek?

Zárszó

Tegyük fel mégis, hogy igazuk van azoknak, akik szerint Pál szavai – különböző okok miatt – nem vonatkoznak közvetlenül rájuk. Képzeljük el, hogy egy keresztény apuka mégis – tévesen – komolyan veszi, és felvállalja a gyermeke nevelésének a felelősségét. Vajon az utolsó napon mit fog mondani Isten ennek az apukának? Talán meg fogja büntetni azért, mert “túl komolyan vette” az Igéjét? Ezt őszintén szólva nehezen tudom elképzelni (bár lehet, hogy csak az én képzelőerőm kicsi). Ez esetben viszont nincs semmi vesztenivalónk, ha Pál szavait magunkra vesszük. Ha viszont félvállról vesszük azt, amit Isten komolynak szánt, annak bizony lesznek következményei (még ha nem is az üdvösségünkre nézve). Más szóval, ha akárcsak egy kis esélye is van annak, hogy Pál szavai ránk is vonatkoznak, összességében jobban járunk, ha ennek megfelően is tekintünk rájuk.

---

Jegyzetek

Borítókép: Albrecht Dürer: Ádám és Éva (1504) (Forrás: Wikimedia)